Unatkoztam. Kezdtek kétségeim támadni afelől, hogy egyáltalán bármi értelme is van annak, hogy itt ülök egy matekórán. Úgy éreztem, mintha a képletek közt elveszett diáktársaim közé egyáltalán nem illenék. Amióta megvolt a képességem mindenhez a suliban, tökéletesen feleslegesnek éreztem. A leghátsó padba ültem keresztbe tett lábakkal, tollal a kezemben, amivel világfájdalmárként ütögettem az előttem lévő négyzetrácsos füzetet, amire egyetlen egy sort sem írtam le. A kör egyenlete és hasonló nyalánkságok nekem szörnyen egyszerűnek tűntek. Sok lehetőséget láttam abban, hogy megkaptam ezt a képességet. Úgy éreztem bármit elérhetek, és őszintén? Nem is tévedtem sokat. Pont úgy éreztem magam, mint Pókember, miután megcsípte a pók, vagy mint Láthatatlan lány, miután rájött mire is képes, pont mint egy szuperhős. Persze sosem gondoltam komolyan, hogy sok jót adhatnék a világnak, egyszerűen nem érdemelte meg, hogy ezt tegyem.
A világ túl rossz volt, nekem pedig eszem ágában sem volt segíteni rajta. Ezt tegyék meg azok, akik nálam sokkal több hősi vénával rendelkeznek. A gondolatáramlásom miatt szinte alig tűnt fel, hogy kicsengettek. Csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki szinte egyszerre kapta fel a táskáját és tancuccait, majd szinte csordaként menekülve hagyták el a zsúfolt termet. Én csak ásítottam egyet, nyugodtan felálltam, a vállamra csaptam fekete bőrtáskám és a füzetemmel együtt elindultam a következő órámra. Erősen fontolóra vettem ugyan a lógás lehetőségét, de aztán úgy gondoltam ma inkább nem. Hiába vagyok zseni, akkor sem lóghatom végig az évet. - Miss Pasquet! - hallottam meg a terem bejárata felől egy számomra rendkívül irritáló hangot. Az igazgatónő. Elképzelésem sem volt arról mit is akarhat, tudtommal most épp nem követtem el semmit, ami miatt az irodájában kéne töltenem a fél délutánom erkölcsi prédikációkat hallgatva. Megadó sóhajjal megálltam az igazgatónő mellett. - Ne kíméljen...mit tettem már megint? - kérdeztem egy kicsit sem zavartatva magam amiatt, hogy kivel is beszélek. Rossz vagyok? Talán, de ha már megadatott a lehetősége, hogy kicsit kihasználjam gyűlölt igazgatónőmet, hát megtettem. Ő sem kedvelt túlságosan. Amióta zseninek lettem titulálva talán mintha jobban tolerálna, de még mindig éreztem a belőle áradó gyűlöletet irányomba. Kedves mondhatom...a tanároknak nem objektívnek kéne lenniük? - Kivételesen nem azért keresem, mert bármi rosszat tett volna. Egy öregdiák szeretné Önt látni és beszélgetni a továbbtanulásáról. A 216-os teremben várakozik. -fejezte be mondandóját a nő és érzékeltetve, hogy nem kíván rám több szót fecsérelni fogta magát és hátat fordított és elindult az irodája felé. Vettem egy mély lélegzetet. Most komolyan? Nem volt szükségem tanácsokra a továbbtanulásomat illetően. Pontosan tudtam mit szeretnék, és azzal, hogy ennyire jó lett a memóriám, vagyis az agyam sokkal nagyobb százalékát használom ki, mint egy átlag ember, az esélyeim megnőttek. Ennek ellenére nem is hangzott olyan rosszul, hogy fizika helyett egy volt diákkal beszélgessek, még akkor sem, ha tudtam, számomra semmitmondó beszélgetés lesz. Mikor megérkeztem a terem bejárata elé nem is kopogtam, egyszerűen csak beléptem. Meglepett a látvány. Egy szőke lány alakja tárult elém. Hát nem épp ilyen öregdiákra számítottam. Nem tűnt olyan szent típusnak, akinek életcélja, hogy a diákokat segítse az életben való előrejutásban. Különben is...emlékeztem rá. Nem sokkal felettem járt és sokkal inkább volt híres a balhéiról, mintsem a tanulással kapcsolatos ambícióiról. Ez már akkor is tetszett benne, és hát mi tagadás, csinos kis szőkeség. Aprócska mosoly futott végig az arcomon. Beletúrtam a hajamba, majd elindultam a lány felé. -Helló! Jenna Pasquet. -mutatkoztam be és nyújtottam is a kezem, ahogy illik. Annak ellenére, hogy én sem voltam balhémentes csaj, sőőőt, az illemre adtam azért valamennyit, legalábbis ilyen helyzetekben. -Komolyan a továbbtanulásról akarsz velem beszélni? Mert, ha igen, akkor csak raboljuk egymás idejét.
Theresa J. Blanchard
Hozzászólások száma : 8 Join date : 2013. Mar. 17. Age : 30
Tárgy: tess & jenna Szomb. Márc. 23, 2013 10:30 am
Annyi emlék köt ehhez a helyhez. Ha rangsorolnom kéne az életem eddigi szakaszait, kezdve az óvodától az egyetemig az biztos, hogy a középiskola kapná a legjobb értékelést. Az a sok buli, helyes focisták hada, arról nem is beszélve, hogy még a pom-pom lányok vezetőjének szerepét is magaménak tudhattam. Túl jól hangzik? Az is volt. Nem mintha nem imádnám a mostani életemet is, a főiskolás diákok sokkal nagyobb mércével mérik a szórakozás, a srácok pedig nem csak döglesztően szexik, hanem okosak is. De az élet nehezebb is, a tanulást pedig nem lehet berúgni az ágy alá, vagy hagyni, hogy a sportesemények beárnyékolják. A dolgoknak már tétje van, és muszáj felelősséget vállalnod a tetteidért. Ezért a részéért már kevésbé van oda az ember. Oldalra billentem a fejem, hogy elolvashassam a érmen csillogó nevet: Theresa Blanchard, 2010. Országos Szurkolólány Verseny - Különdíj. Mondhatni a legnagyobb büszkeségem. Végzős korszakom fénykora, amivel ösztöndíjat szereztem Franciaország legjobb egyetemére, ahol tovább kamatoztattam volna az ilyesfajta sikereimet. Annyira közel voltam hozzá, hogy elfogadjam. Szinte már magamon éreztem a zöld-arany egyenruhát, ahogy finom anyaga hozzátapad a bőrömhöz. Egy álmom vált volna valóra - én mégis becsaptam az ajtót. Ami apával történt, az mindent megváltoztatott. Elvesztettem az embert aki hitt bennem, így már én se éreztem magam elégnek egy ilyen feladathoz. Ezért koptatom ma a padot egy olyan iskola előadásán, ami sose volt a szívem vágya, ahelyett, hogy azt csinálnám amit mindig is akartam. Szívás, de én döntöttem így, és ha ma meglenne a lehetőségem, hogy újra válasszak... Akkor se döntenék másképpen. - Ms. Blanchard? - egy ismerős hang térít vissza az ábrándozásból, és a bambulásból. A volt igazgatónőm felvont szemmel meredt rám, talán túlságosan is élénken élt az emlékezetében az a pár - tényleg nem sok! - alkalom amit az irodájában töltöttem. Mondjuk úgy, hogy nekem már akkor se lehetett a házirenddel parancsolni. - Rég láttam igazgatónő. - villantottam elő az ragyogó mosolyomat, de az arckifejezéséből ítélve ez se hatotta meg. Úgy tűnik még mindig nem én vagyok a kedvenc öregdiákja. Milyen kár. - Segíthetek valamiben, vagy csak nosztalgiázni jött? - fonta össze a karját a mellkasa alatt, és türelmetlenül nézett rám. Nem csodálom. Mivel szerda délelőtt nincsenek előadásaim, ezt az alkalmat választottam a látogatáshoz, azt viszont későn jutott eszembe, hogy a fiatalok ebben az időben szenvednek a túlzott információhalom befogatásától. És bár most a folyosón csend honolt - bár én innen is tisztán megértettem az épület másik végében folyó algebra óra részleteit -, ha jól számolom alig tíz perc múlva özönleni fognak a diákok, hogy kiélvezhessék a szünetet. - Szeretnék beszélni az iskola új zsenijével. - válaszoltam, és értetlen kifejezését látva hozzátettem. Hát persze. Honnan tudhatnám én az ilyeneket? - Az egyetemen híre ment az eredményeinek. Gondoltam beszélhetnék vele a pályaválasztásról. - továbbra is próbáltam ártatlan lenni, hogy még csak véletlen se tűnjön fel neki semmi jel arra, hogy hazudok. Mert az igazság az, hogy teljesen más szándékkal jöttem ide, még véletlenül se azért, hogy bemutassam miért is oly' csodás napokat tölteni a könyvtárban egy-egy vizsga előtt. Ugyan. Utána néztem az eredményeinek, és másfél évvel ezelőtt kezdett olyan átlagokat produkálni, amit csak egy zseni képes. Pontosan azóta, amióta én is észrevettem magamon különös jeleket. Bocs, hogy nem hiszek a véletlenekben. - Szólok neki. A 216-os terem szabad a következő órára, ha az megfelel. - ezzel pedig ott is hagy, sőt szerintem még örül is, hogy nem kell tovább jópofiznia velem. Úgy tűnik már tényleg nem lehetek a drága igazgatónőm kedvence. Pedig én mindent megpróbáltam. Hál' istennek a memóriám nem kopott el az elmúlt időben, így gyorsan megtaláltam a szóban forgó termet. Annak idején itt tartották az angol óráinkat, óh, mennyire de mennyire gyűlöltem mikor a torkunkon próbálták lenyomni a kötelező olvasmányokat és azoknak a tanulságait. Becsaptam magam mögött az ajtót, majd kinéztem az egyik hátsó padot a teremben, ami anno az én tulajdonomat képezte és felültem rá, majd előszedtem a táskámból a mappámat, ami tele volt cikkekkel és adatokkal - némelyik talán illegálisan került hozzám, de ez nem lényeg - ami a lány eredményeit, és korábbi életét taglalta. Jenna Pasquet. Olyan ismerős, mégse tudok képet kötni a névhez, pedig már akkor is idejárt mikor még én is diák voltam. Talán majd ha látom könnyebb lesz emlékeznek, bár amennyire érdekeltek az alsóévesek csak remélni tudom, hogy emlékezni fogok rá.
