Claire & Fabrizo

Tárgy: Claire & Fabrizo Vas. Márc. 24, 2013 4:18 am

Claire

Mély sóhaj közepette ülök fel az ágyban, majd körbepillantok a félig még sötét szobában, végül tekintetemet az éjjeliszekrényen elhelyezkedő órára irányítom. Hát, ahhoz képest, hogy már lassan tíz óra, elég sötét van... Tíz perc lustálkodás után, rászánom magam, hogy megkezdjem a napot. Felpattanok az ágyról, az ablakhoz lépek, majd tarkómat vakargatva elhúzom a függönyt. És hát, érzékeim nem csalódtak. Borús idő, szinte már lóg az eső lába. A napfényes Los Angeles után meglepő ilyen borongós, hideg időre ébredni. Igaz, lassan hozzászokhatnék, hogy egy hónapnál többet nem lakok egy városban, országban. És, ezzel együtt az időváltozásra is számítanom kell. Csak, néha erről megfeledkezek. Előfordult már, hogy meleg időhöz készültem, ezért csak egy térdfarmer, ing, napszemüveg, és edzőcipő volt rajtam, erre fel, amikor leszálltam a repülőről, majd lefagytak a lábaim. Elég idegesítő, mit ne mondjak, de én választottam ezt az életformát, számíthattam rá. Vagyis, ez lenne a legmegfelelőbb. De mégis, néha jó lenne csak ülni a tévé előtt sörrel, egy méretes pizzával, és foci meccset nézni. Nekem ez csak álom marad. Hiszen nekem a loholás jutott a kontinensek közt.
Végül magamra rángatok egy fekete farmert, fekete pólót, melegítő fölsőt, a bőrdzsekimet, majd végezetül a fekete sport cipőmet, és elindulok a nappali felé. Gyorsan legurítok egy csésze kávét, majd elhagyom a házat. Zsebre vágom mindkét kezem, majd lehajtott fejjel baktatok végig az utcán. Most mondják meg. Lenne egy kis időm, mielőtt megtalálnak azok a nyomorultak, és mégis megyek. Logikusnak tűnik.
Céltalanul bolyongok Párizs utcáin, mígnem esőcseppek ezrei zúdulnak le az égből. Megtorpanok a járda kellős közepén, tekintetemet az égre irányítom, majd sóhajtva megrázom a fejem.
- Ugye, most csak szívatsz? -teszem fel a kérdést, azzal nem is foglalkozva, hogy a járókelők eszement idiótának néznek. Csak hajrá, én is tisztában vagyok vele. De, hogy azért szarrá se ázzak, ismét elindulok a zsúfolt járdán, szemben a tömeggel. Lassú léptekre váltok, amíg meg nem pillantom a zárt, vasútállomást. Mélyet sóhajtok, majd egy halvány mosoly ül ki az arcomra, én pedig ezzel együtt, elindulok az állomás felé. Belépek a bazi nagy, nyitott ajtón, majd tovább sétálok, és, végül megállapodok egy padnál. Helyet foglalok rajta, majd rögtön elterpeszkedek, hogy, még csak véletlen se kelljen valami hetven éves fószer beszámolóját hallgatom arról, hogy bezzeg az ő idejében hogy is működött ez az egész. Mivel, semmi affinitásom ehhez, minden közeledő személyre agresszív pillantást vetek, ezzel elérve azt, hogy ne szándékozzanak a közelembe jönni.
Az eső nem csitul, egyre inkább szakad, nekem meg egyre inkább kezd telelenni a hócipőm. De, legalább alkalmam nyílik arra, hogy átgondoljam az egész életemet. Hogy nekem mért kellett dílerektől lopnom, és, hogy egyáltalán mért kellett nekem is dílerkedésbe kezdenem. Jó, tudom, anyámnak pénz kellett a műtétjére, de beállhattam volna dolgozni. Lényegtelen, már nem tudok rajta változtatni. Végül, ezek közt a gondolatok közt hánykódva, egy szál cigi felé nyúlok, amit meggyújtok, és mélyet szívok belőle. Mit ne mondjak, mennyei érzés...