A Dumbira önkéntelenül is elfintorodtam. Dumbi. Rajta kívül ki hív még így, őszintén? Senki. Senki de senki. Egyedül ő. Nem mintha érdekelne. De azért a kizárólagosság jogát jó lenne ha megtartaná. Nem nagyon bírnám ki, ha az emancipáció ellenére is néha ellenséges és lenéző rendőrtisztek fülébe jutna a hallójáratom évődésére kitalált becenév…brr. Válaszul azért orron pöcköltem Masont, és kibújtam karjai közül. Mindennek megvan a helye és az ideje. Egy rablázadás kellős közepe, egy börtön, tele tajtékzó, fess, kigyúrt és kivarrott fiatalemberekkel…nem kedvez a jó pofizásnak. Amúgy is ideges vagyok. Ugyanis a tény, hogy jó magam is rendőr vagyok, elsőszámú közellenséggé avanzsált. El kéne tűnnöm, de a kíváncsiság sajnos állandóan felülírja az életösztönt. Egyedüli célpontja ennek Mason. Mármint nem pont ő, a lénye és személye, hanem, hogy mi a búbánatot keres itt, ilyenkor. - Ne terelj Millet! – sóhajtottam fel fáradtan. Nem húz fel a prostis megjegyzésével. De nem ám. Viszont…- Önkéntes prostik? Szóval ez? Ez lenne a magyarázat a te jelenlétedre? Nem csodálkozom rajta, a rabok gyorsan egymásra unnak. – mosolyodtam el, és hátráltam egy lépést. - Különben mivel rendőr vagyok, nem túl meglepő a jelenlétem. Remélem nem hat ez rád a meglepetés erejével. – és egy gyors mozdulattal kitűrtem ingemet a farmerből, hogy a lazán fityegő anyag éppen eltakarja az övemen villogó, meglehetősen feltűnő jelvényt. Mintha célkeresztet festettem volna a hátam közepére. - Szóval mit keresel itt? És hogy jutottál be ide? – szegeztem neki ismét a kérdést, most már igencsak türelmetlenül. A lázadás zajai egyre közelebbről, és közelebbről hallatszottak, feljebb pumpálva bennem az adrenalin szintet. A pici szikkadt izomköteg a mellkasomban kiugrani készült, de igyekeztem a nyugodt, összeszedett mintaképeként viselkedni. Nem tudom mennyi sikerrel, de legalább nem remegtem, nem tekintettem idegesen a hátam mögé, nem rezzentem össze minden neszre, zörejre. - Akármi Mason. Belőled bármit kinézem, és ne vedd magadra, de rólad lelkiismeret furdalás nélkül feltételezem a legrosszabbat. – túl sok mindenben van benne a mancsa. Még akkor is, ha gyakorlatilag semmit nem tudunk rábizonyítani, néha üvölt róla, hogy rosszban sántikál. Meg aztán bárhol bármi említésre méltó történik, ő ott van. Példának okáért ez a börtönlázadás vagy mi. Semmi keresnivalója nincs itt, mégis, itt társalgunk. Véletlen? Nem hiszek bennük. Homlokráncolva fordultam meg, keresve a jelenetet, ami a hátam mögött játszódott, és felkeltette Mason figyelmét. – Jó? Nózi ez nem jó. Ez rossz. Ez elképesztően nem jó. – fordultam vissza, és meredtem rá. A mosolyából semmit nem tudtam kivenni, egyedül azt, hogy ő nem aggódik. Nyilván, ő nincs veszélyben. Velem ellentétben. Basszuskulcs már. Miért érzem úgy magam, minden áldott nap, valahányszor egy kocsmai verekedéshez, egy drogügyhöz vagy akár épp jelen helyzetben, hogy a rossz oldalon köteleztem el magam? Mert állandóan szívok. De most nem. Haha. - Jó. Akkor most útjaink elválnak. Jössz vagy maradsz? – két pillanatot vártam, kettőt, de ez elég volt ahhoz, hogy a másik irányból is, Mason háta mögül felbukkanjon még három debella állat. Csodálatos. És még a pisztolyomat is elvették, mikor bejöttem. Huha.
Mason A. Millet Admin
Hozzászólások száma : 35 Join date : 2013. Mar. 02. Age : 33
Ronnie Morgan. Sikkasztás, bolti rablások, emberölés. Egy piszkos múltú jó barát. Sokat lógtam vele, mielőtt lesittelték. Jó néhány közös balhén túl vagyunk. Ő a pénzért csinálta, én a móka kedvéért. Bár ami azt illeti, mindig is érdekes figura volt. Az én pénzemből, más pénzéből soha nem kért. Azt mondta megszerzi magának. Szép kis módját választotta, mondhatom. Egy ilyen „megszerzem magamnak” akciója után került börtönbe, fegyveres rablás, emberölés. Persze sosem akart ártani senkinek, a pisztoly véletlenül sült el. Nem akart menekülni, vállalta a következményeket, és ami azt illeti, akárhányszor ajánlottam fel neki, hogy kihozom, visszautasította a kezdeményezésem. Voltaképpen jól érzi magát a börtönben, egyedül a szabadság hiányzik neki. Érdekes egy figura. A hónapok alatt kialakult a megoldás, hogyan oldjuk meg, hogy mindenkinek jó legyen. Amikor unatkozom, vagy van egy kevés szabadidőm „meglátogatom”. Látogatás. Ez a megfelelő szó egyáltalán? Lazán átmegyek a falakon, még csak észre sem vesznek, és ugyanígy távozom, Ronnie-val az oldalamon. Elmegyünk kaszinózni, csajozni, vagy csak szimplán beülünk egy pubba. Mikor mihez van kedvünk, majd mikor végeztünk, visszaviszem. Így megy ez hónapok óta. Most sem történt máshogy. Egy átmulatott éjszaka után visszavittem a cellájába, majd kifelé vettem az irányt, de útközben akadt egy kis problémám. Tudom és elismerem, hogy még közel sem tökéletes a képességem, de könyörgöm... Mikor voltam én ennyire – finoman fogalmazva – esetlen? Fogalmam sincs, hogy csináltam, de sikerült belegabalyodnom a falban lévő vezetékekbe. A következő képkoca már az, hogy szó szerint kizuhantam a vaskos betontömbből, s hangos szirénák hangjai hasítottak át az fejemben. - Na, ezt jól megcsináltam. - poroltam le magam zsörtölődve, s elindultam a hosszú folyosón, de nem a kijárat felé, épp ellenkezőleg. Kíváncsi voltam milyen, egy „börtönlázadás” élesben, és a rabok hülyék lennének, ha nem használnának ki egy ilyen alkalmat. Nem sokkal később, legnagyobb meglepődésemre, egy ismerős arc szaladt majdnem belém. Pont ő? Pont itt? Ejha... - Hello Dumbi. - akaratlanul is egy széles vigyor rajzolódott ki az arcomon. Bírom ezt a nőt. Olyan ártatlan, mégis könnyen belevihető a rosszba. Legalábbis nekem mindig sikerül bajba kevernem. Megfogtam a csípőjét és magamhoz húztam. - Fontosabb kérdés hogy te mit keresel itt? - húztam fel a szemöldököm pimaszul – Nem tudtam, hogy a francia börtönökben újabban önkéntes prostikat is foglalkoztatnak. - egy pillanatra felnevettem, majd elengedtem. - Ugyan mi közöm lenne ehhez az egészhez... - dacosan oldalra biccentettem a fejem. Épp meg akartam kérdezni tőle, hogy merre vannak a rabok, mert szeretném páholy 1-ből végignézni a balhét, de kimondatlan kérdésemre már meg is kaptam a választ, ahogy a folyosó végére pillantottam. Szűk féltucat elítélt közeledett felénk. - Jó. - mosolyodtam el elégedetten, ahogy Susy mögé a távolba emelve tekintetem, végigmértem a nem túl barátságosnak tűnő aprócska tömeget.
Susy Martens
Hozzászólások száma : 4 Join date : 2013. Mar. 17. Age : 34
Tárgy: millet & martens Kedd Márc. 19, 2013 10:19 am
- Nincs alku. - jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. Türelmem fogytán, életkedvem mínuszban, energiáim apadnak. Hiányzott ez nekem? Hülye kérdés, ez, pontosan ez az, ami senkinek nem hiányzik. Se nekem, de még a többi ép embernek sem. Többi? Ezzel közösséget vállalok velük, de legyen. Nem kívánok különcködni. Az individuumomat nem hiszem, hogy pontosan itt kellene megvédenem. De akkor is. Egy börtön? Egy börtön látogatásra cseréltem le a biztos éjszakai járőr műszakomat csak azért, mert úgy gondoltam kiruccanok a hétvégén Minnesotába, meglátogatni a családomat? Megéri? Határozottan. Meleg, otthoni koszt, meleg, kötött pulcsik, meleg...szóval sok bratyó és öcskös, meg rokon és miegymás, a hangulat ünnepi, már-már karácsonyi, és ahogy a légkört ismerem, és felidézem, fagyos is lesz a családi vacsora. A cellából kilépve, hosszú léptekkel indultam kifelé. Indultam? Menekültem. Mármint azért illedelmesen, csak annyira voltak sietősek a lépteim, amennyire az nem volt túl feltűnő. Műmosoly az őrökre, kifejezéstelen pillantás mindenki másra. Tisztára mint egy hullaházban. Egy krematórium. Egy kórház. Egy öregek otthona alagsora, ahová a múmiák szarkofágjait zsúfolják. Szóval menekültem. És ekkor, alapzajként felcsendült az a marha idegesítő berregő hang, ami leginkább az iskolai csengőkhöz hasonlít, de valahogy itt és most ez egészen másmilyen üzenettel bírt. Pont az ebédlőn vágtam át. Pont huszonöt rabbal voltam egy teremben, pontosan három őrrel. Rohamosan romlottak a túlélési esélyeim. Természetesen a riasztó rendszer kitalálói sem kedveztek a bent ragadt szerencsétlen rendőröknek. Aki bent marad, az marad. Aki esetleg kijutott, hát az...az szerencsés. Szóval az alaphelyzet a következő: egy bazinagy épület, több mint kétszázötven fess, és nem szolgalelkületű, nem túl becsületes állampolgár összezsúfolva, tömve egy csomó bosszúvággyal, negatív energiával, elfojtani kényszerült agresszióval, egy marék szadizmusra való hajlammal. És huszonöt (plusz egy) fakabát, akik...akik nos nincsenek a helyzet magaslatán, sőt, éppen hogy a kék ibolyarét legaljára kerülnek, huzamosabb időn belül. A levegőben ott terjengett a pánik szaga. Ami ki is tört. Huszonöt rab esett neki annak a három kék zubbonyosnak, akit megtaláltak. Én persze kámforrá váltam. Gyáva lennék? Csak motivált az életben maradásra. Két folyosóval arrébb, ismerős alakot láttam felrémleni a távolban. Épp előttem vágott át, természetes módon nem vehetett észre, de azért... Mason? Kérdés sem volt, a kíváncsiság győzött. Hátraarc, és elindultam a másik irányba. Jobbra fordultam, majd balra, közben megint láthatóvá váltam, majd okosan és ügyesen kiléptem a fényre. Pont szembekerültem vele, de még mielőtt letarolhattak volna, idejében félreugrottam. - Hó-hó Millet! - szólaltam fel aránylag hangosan. - Mi a fenét keresel itt? - szegeztem neki egyből a legnyilvánvalóbb kérdést. Civilek nem tartózkodhatnak itt. Sőt, ha látogatni jött...ha jól tudom azokat a termeket is lezárják ilyenkor, ahol a rabokkal lehet telefonon, több centis plexiüvegen át beszélgetni. De mi a fenéért lepődök meg ezen? Nyugalmas perceim túlzottan nagy arányban halnak hattyú halált, valahányszor összefutok vele. És ekkor felkapta fejét bennem a gyanakvás randa, pikkelyes, szőrös szörnye. - Ugye nem a te mancsod van ebben Mason?
